Fél évig kettesben utazgatni egy 9 éves gyerekkel Londonból Szentpéterváron át Japánig? “HŰHA! Ez aztán a vagány anyuka.”- ez volt az első gondolatom, amikor megláttam Christina kérését az üzeneteim közt. Általában az első 10 másodpercben el tudom dönteni, hogy nekem címezték-e, vagy tök mindegy, hogy kinél, csak legyen ingyen szállás. Az ő levele az előbbi volt. Pontosan éreztem, hogy alaposan áttanulmányozta a bemutatkozásom, az adatlapom és a referenciáimat, és ő valóban ránk kíváncsi. Gondolkodás nélkül, azonnal válaszoltam, bár az időpont nem volt a legtökéletesebb, de néhány egyeztetés után kitaláltuk a mindenki számára megfelelő napot.
Az érkezés napján megbeszéltük, hogy én este 8-ig edzek, így 20.15 körül érünk haza, akkor tudom őket fogadni. Szeretek időben hazaérkezni, hogy az érkezés előtt rá tudjak hangolódni a vendégekre. Ők viszont már 5-kor Miskolcon voltak, és nem volt szívem még 3 órát váratni őket, így elszaladtam a lakáskulccsal a kávézóba, hogy addig haza tudjanak menni. Éppen a naplójukat írták, nem ám laptopon, hanem tollal, igazi naplóba, amiben lapok voltak, és amilyet én is lelkesen írtam minden nap a kilencvenes években. Általában nem szoktam ilyet csinálni, hogy a személyes találkozást a kulcsátadással kezdem, de a levelezések után annyira ismerősnek tűnt, hogy ez teljesen természetes volt. Ahogy megláttam ragyogó mosolyát, tökéletes, kisportolt alakját, és lófarokba kötött fiatalos copját, azonnal tudtam, hogy egy hullámhosszon leszünk. Kb. velem egyidősnek gondoltam.
fotó: Instagram #noplannoplane
Ha valaki megbízhatónak tűnik, és a couchsurfingesek kivétel nélkül azok, többnyire másnap reggel kapnak kulcsot, hogy önállóan tudjanak közlekedni, ha nem tudjuk összeegyeztetni a programunkat és én dolgozni megyek, vagy korán reggel suliba kell vinni Bogit. De ők mások voltak,
Este, az edzés után hazaérkezve egy fantasztikus “pasta” vacsorával vártak minket, akkor még sejtésem sem volt arról a rendkívül fontos szabályról, hogy az olaszok (mert Christina eredetileg olasz, csak Londonban élnek) sosem esznek halat és sajtot együtt. Maga a vacsora ténye is meglepett, már rég várt itthon valaki ilyennel, az meg, hogy mennyire otthonosan mozgott a konyhában, és még el is mosogatott, szinte ámulatba ejtett. Sokkal jobban szeretem az olyan vendéget (ebből van a kevesebb), aki otthon érzi magát nálunk, mégha csak 1-2-3 napot is tölt velünk, mint az, akit “kerülgeni” kell, mert nem találja fel magát, vagy csak még nincs akkora rutinja, hogy bele tudna egy ilyen helyetbe lazulni. Ott ültem a konyhában, és azon elmélkedetem, hogy mi olyan ismerős ebben a vadidegen nőben, akivel nettó 30 percet töltöttem együtt, és épp a mosogatógépemet pakolja be.
Vacsi után persze fény derült erre is. Éppen arról beszélgettünk, hogy mielőtt anya lesz az ember lánya, mennyivel másabb utazgatni a nagyvilágban. Elmesélte, hogy 44 éves volt, amikor megtudta, hogy várandós. Vagyis most 54 éves. Nem tudtam leplezni a meglepődésem. Ami még ezután csak fokozódott, amikor folytatta, hogy ekkor éppen egy 5 hete tartó expedición vett részt a világon első szóló nőként az Északi sark meghódítására, egy 90 kilós szánt húzva maga mögött, -50 fokban, napi 12 órát gyalogolva. Sajnos ez az expedició akkor másodszorra sem sikerült, mert egy leszakadt jégtömb elsodorta, így teljesen esélytelen volt, hogy ezt sikeresen teljesítse. 2 napra rá tudta meg, hogy közel 4 hónapos terhes. Az egész addigi világa darabjaira hullott. A sikertelen expedíció, és ez a váratlan áldás teljesen megváltoztatta az életét.
fotó: www.christinafranco.com
Végig az járt a fejemben, hogy ez a hihetelen nő ezt olyan természetességgel meséli, mintha csak arról beszélne, hogy vett ma a boltban 4 zsemlét, meg 1 liter tejet. Még csak elképzeli sem tudom, hogy egy ilyenre való felkészülés mennyi lemondással, kitartással, önsanyargatással, eltökéltséggel jár.
Miközben altattam Bogit, persze rákerestem a neten a nevére, és még egy TED előadást is találtam tőle, amiben a kalndjai mesélése közben arra biztatja a közönséget, hogy ne várjanak olyan sokáig az álmaik megvalósításával, mint ahogy ő tette. Úgy éreztem, hogy ez nekem is szól.
A történeteit hallgatva én már első sem hozakodtam az emellett eltörpülő 330 km-es kutyaszános sarkvidéki túrámmal. 😀 Lehet, hogy most olvassa ezt a postot a google translator segítségével, mert amikor a hozzájárulását kértem, írtam neki, hogy ő inspirált arra, hogy blogot kezdjek írni a vendégekről.
Nekem a leghosszabb gyerekes utazásom is “csak” egy 2 hónapos DK ázsiai hátizsákos út volt, az akkor 8 éves Bogival kettesben. Ehhez képest ők 6 hónapig utaznak, úgy, hogy elvi megfontolásból nem ülnek repülőre, viszont meglátogatják Szentpéterváron a fiú apukáját (akivel most fog életében először találkozni), és Kazahsztánon keresztül egészen Japánig mennek. Mindketten ugyanúgy érezzük, hogy kisgyerekkel utazni mennyire más műfaj, mint amihez előtte hozzászoktunk. Mennyire lelassulunk, hogy az apró, gyermeki szemmel észrevehető csodákat mi is felfedezhessük, és közösen átélhessük.
Másnap reggel egy közös kávézás után én dolgozni mentem, ő pedig futni. Hetente legalább 5-6x elmegy futni. Elképesztő kondiban van, és korához képest a fizikai állapotát egy 30 éves is megirigyelhetné. Délután elmentünk együtt fagyizni, és éppen azt terveztük, hogy elmegyünk valahova vacsizni, de aztán egy sokkal eredetibb ötletem támadt. Mért ne mutatnám meg nekik a szalonnasütést? Az angol fordítással kicsit bajban voltam, ahogy az aranygaluskával, a máglyarakással és a madártejjel is gyakran meggyűlik a bajom, de a részletes magyarázat után felcsillant a szemük, és mindenképpen ki akarták próbálni. Rövid bevásárlás után a szüleim kertjében kötöttünk ki, aki imádják, ha történik valami, és még ki sem kell ehhez mozdulniuk, így mindig szívesen fogadnak vendégeket. A gyerekek trambulinoztak, mi pálinkával melegítettünk, amíg vártuk, hogy kész legyen a tűz, és azon gondolkoztam, hogy egyszerű dolgok, mint egy darab szalonna, a kertből szedett friss paradicsom és uborka, mekkora élvezetet tudnak okozni, és milyen különleges külföldieknek ez a “Hungarian BBQ.”
Apukám a tűz mellett ücsörögve megkérdezte, hogy miért jó ez nekem? Valami olyasmi van ilyenkor bennem, hogy szeretem megmutatni, hogy mi magyarok milyen nyitott, vendégszerető, barátságos nép vagyunk, és évek múlva, ha Magyarország eszükbe jut, erre az estére biztosan fognak emlékezni.
Másnap még edzeni is eljött velem, hogy megtörje a futások monotonitását, és bár mindössze 2 napot töltöttünk együtt, a pályaudvaron a búcsúzáskor mindketten biztosak voltunk benne, hogy valahol a nagyvilágban az útjaink még keresztezni fogják egymást.
Nagyon várom a követező történetet.